2013. november 7., csütörtök

WordCitizen's DixiBlog 7


A blog a Dixivel (Gémes János, 1943–2002) kapcsolatos emlékek, fotók, dokumentumok gyűjtésére jött létre, a készülő 'DIXI - Egy szabad szellem legendája' című könyv megírásához szükséges kutatómunka részeként (a projekt teljes leírása a blog nyitó oldalán található)

 DixiBlog oldalak:

« 12 3 4 5 6 – 7 »

Blogger email címe:
dixiblogger@gmail.com
Az emlékeket, fotókat, dokumentumokat kérem a fenti címre küldeni
A blogban található szövegek, kutatási eredmények, dokumentumok utánközlése esetén kérem az átvett anyagok forrásaként a http://dixiblogg.blogspot.hu/ -t feltüntetni! 
Köszönöm!
Najmányi László

DixiBlog
Hetedik oldal


Szilágyi Ákos: A hajléktalanság-bűn
(Nádassy Attila gyűjtése, részlet)

„(...) A hajléktalanokat − mint társadalmon kívülieket, mint rendbontókat, normaszegőket − ki kell toloncolni az érzékelhető − látható, tapintható, szagolható − világból. Pontosan úgy, ahogy XVIII. században, az abszolutista állam fénykorában a ragálybetegektől, csavargóktól, bolondoktól, koldusoktól, munkanélküliektől, prostituáltaktól, zsebtolvajoktól próbálták "megtisztítani" a jóravaló, iparkodó, rendes polgárok társadalmát. Az elzárás új helyei az úgynevezett Közkórházak lettek (más néven még: Könyörületesség Háza, Dologház: Workhouse, Zuchthaus), melyekben − mint Michel Foucault írja A bolondság története a klasszicizmus korában című emlékezetes és a mai Magyarországon fölöttébb aktuális monográfiájában − "közös hazát" jelöltek ki a szegények, a munkanélküliek, az elítélt bűnözők és az elmebajosak számára. (...)”
(Forrás: nol.hu)

(Michel Foucault (1926–1984) 'Folie et déraison: Histoire de la folie à l'âge classique' című könyvéből 'Foucault felismerése' címmel már idéztem a DixiBlog 2. oldalán − NL megjegyzése)


Xantus János (1953–2012)
(Forrás: megneminterjuk.blog.hu)
Az egyik utolsó interjú Xantus Jánossal
(Budapest, 2012. március 31. – Részletek)
 

(...)Akkor az interjú végén megkérhetnénk, hogy mesélj nekünk Dixiről? Mi pedig videóra vennénk. 
Ismeritek a Dixi-filmet? 
Az Oláh Lehel-félét? Igen, de sajnos nem láttuk. Nagy szerencse kell, hogy egy ilyen filmet elcsípjen az ember. 
Ismeritek a srácot, aki rendezte? 
Nem. 
Azon gondolkozom, hogy hol találkoztam vele utoljára. Eléggé megváltozott a Lehel is persze, eltelt egy jópár év, de… Vagy eszembe jut, vagy nem. Oláh Lehelt azért meg lehet találni, és talán még mindig ez a hagyományosan bevált útja, hogy a rendezőt felhívjuk telefonon, és otthon leveszi a filmet a polcról. Ez egyelőre működik. Én se láttam a filmet, az a vicc. (Nevet) Nem láttam, csak emlékszem, hogy készült, meg tudom, hogy elkészült, meg azt is tudom, hogy jó lett, és majd egyszer én is megnézem, hogyha lehet. Gyakorlott interjúalany vagyok, de Dixiről nem tudok csak úgy előhúzni egy vicces sztorit a cilinderből. 
És ha elmeséled, milyennek láttad a Rocktérítő forgatása közben? De gondolom előtte és utána is ismerted. 
(Nevet) Persze. Nem is tudok visszaemlékezni arra az időre, amikor nem ismertem a Dixit. (...)
(...) Egy pillanat, mindjárt megvagyunk. Most épp mi csinálunk magunkból bohócot. 
Hát figyelj ide, nem rögzítjük, úgyhogy az utókor nem fogja tudni. (...) De csinálhatjuk az enyémmel is, és akkor majd átküldöm. Mondjuk az, hogy „Nem is emlékszem olyan időre, amikor ne ismertem volna a Dixit”, nem annyira jó duma, hogy emiatt hegyeket megmozgassunk. (Nevet) 
Ne csak annyit mondj. 
(Nevet) Jó, akkor indítsd el, ha tudod, és tedd le a feneked a székre. És akkor én ezt így mindenesetre, ha már megbeszéltük, akkor benyomom, hogy: „Nem is emlékszem olyan időre, amikor ne ismertem volna már a Dixit.” És aztán pedig azt is benyomom, hogy érdekes módon amikor főiskolás voltam, akkor volt első évben egy olyan feladat, hogy hangdokumentum-interjúszerűséget kellett csinálni valamilyen témáról, és az én választott témám az utópia volt. Interjúkat készítettem azokkal a művészekkel, akiket én akkor nagyon komolyan vettem. Szentjóby Tamás és Ascher Tamás is benne volt ebben a válogatásban, meg még néhány ember. Az volt a kérdés a beszélgetésekkor, hogy „Mi a te utópiád, hogyan képzeled el az ideális jövőt, még ha nem is reális? Egyáltalán: mi az, hogy utópia?” Ami a mostani „van-e egyáltalán valami a felvételen vagy nincsen-helyzetről eszembe jut, az az, hogy a Szentjóbyval sokat beszélgettünk, és semmi nem maradt meg belőle. Készen lett, és megállapítottuk, hogy valahogyan semmi nem került belőle felvételre. És ő, aki már eleve elhárította volna magáról ezt a helyzetet, mert nem nagyon akart beszélni, akkor azt mondta, hogy „Miért nem kérdezed meg a Dixit? A Dixi akármennyit beszél neked az utópiáról mint olyanról.” Ezek az anyagok sem maradtak meg, úgyhogy ezért is fontos, hogy legalább ami rögzítésre került, az meglegyen és jó legyen.
Hát a Dixi… Tekintve, hogy tegnap vagy tegnapelőtt vetítettem a hallgatóknak a Rocktérítőt arról a remek másolatról, amit tőletek kaptam, azok a dolgok jutnak eszembe, hogy például ő milyen sok időt töltött el ott guggolva a Fiatal Művészek Klubja pinceablakánál, kint a kertben. Merthogy ő is nagyon gyakran ki volt tiltva a klubból. Ott guggol, nyomja a szöveget, és lehet látni, hogy a Pajor szivacsként issza azt a szabadverset, gondolati pörgést, ami a Dixinek az idegpályája, mint a flipperben a golyók, csak 3D-ben tudott körberohangászni. Ezzel nagyon sok emberre tett nagyon erős hatást. Azokban az időkben azok a kreatív emberek, akik deviánsak voltak és nem tudtak betagozódni az egyetemi képzésbe vagy ebbe-abba-amabba, nagyon gyakran vagy a Balázs Béla Stúdióban forgattak filmeket, vagy a rockszínpadon kötöttek ki. Ez volt a két olyan szabad hely, amihez még nem kellett olyan nagy invesztíció. Elég volt négy-öt ember, akik akartak valamit csinálni, és akkor azok összerakták azt az alapfelszerelést, ami kellett ahhoz, hogy kiállhassanak egy színpadra, ahol erjedésben lehetett érzelmi telítettséggel és azt mondani, amit akarsz. Ez az alternatív szcéna egy kis megtűrt gettó volt, mint ahogy a maga nemében a Balázs Béla Stúdió is. Az állam egy nagyjátékfilm pénzével támogatta az éves működését a stúdiónak, ami arra volt kitalálva, hogy a főiskolát végzett alkotók egy kicsit próbálgathassák a szárnyaikat, mielőtt kilépnek a közönség elé. Ennek az volt az egyik záradéka, hogy nincs bemutatási kötelezettség. És ha nincs bemutatási kötelezettség, az azt jelenti, hogy mindent be lehet tiltani. „Nem baj, kisfiam, most mellényúltál, úgyse látja senki.” Ezért aztán odamehetett egy csomó olyan ember, akit egyébként nem engedtek volna semmifajta szócsőnek a közelébe, mert tudták, hogy olyasmit fog mondani, ami nem szalonképes. Ezek az emberek többnyire vagy a Balázs Béla Stúdióban forgattak filmet, vagy a rockszínpadon jelentek meg. Kreatív emberek voltak, és azt akarták, hogy láthatóak és hallhatóak legyenek. A Dixi ezeket az embereket erősen inspirálta, befolyásolta és tanította tulajdonképpen. Volt benne egy hallatlan bátorság és egy hallatlan szabadság, ami nagyon sok olyan embert inspirált, akik akartak valamit mondani.
Azért guggolt ott, mert bár ki volt tiltva, de úgy még tudott beszélgetni? 
Igen, ezáltal ő is részt vett valamennyire az életben. 
És mit keresett ő a Fiatal Művészek Klubjában? 
Néhány ember örök fiatal. Ő mindig is fiatal maradt, mert nem tagozódott be semmilyen módon a társadalomba. (...) 


Londoni dologház
Illusztráció Charles Dickens Twist Olivér című könyvéből
Najmányi László: Dixi, a homeless 
(Első részlet a ’DIXI – Egy szabad szellem legendája’ című, készülő könyv a hajléktalanság jelenségével foglalkozó fejezetéből)


A hajléktalanok tudvalevőleg legnagyobb problémája, hogy nincs hajlékuk. Miért nem jó nekik rendes hajlék, akár tömegszálláson is, orvosi juttatás, ennivaló, meg még valami zsebpénz is? Mert bűnözni akarnak…ezért. És ne Jöjjön is senki liberális hülyeségekkel. A hajléktalanság megrontja az életet. Hagy számolják már fel a csöveseket…jó!

Sándor Andró-Vaskó hozzászólása a Sikátor+Csak group Facebook oldalán elhelyezett, a DixiBlog 7. oldala közzétételét bejelentő hírhez

Bár sokan nem értenek velem egyet, arra a konklúzióra jutottam, hogy a közösségek (országok, kultúrák, családok, stb.) civilizációs fokát az határozza meg, hogyan bánnak egymással bennük az emberek. Lehet például egy országban rendkívül fejlett a technológia, káprázatosan kifinomult a művészet, méltányos és igazságos a jogrendszer, állhatnak pompás épületek a városokban, és gondoskodnak a természeti értékek megőrzéséről is, ha az ország polgárai gorombán, durván bánnak egymással, ha hiányzik belőlük az empátia, az együttérzés, önmaguk és egymás tisztelete, ha nem segítik a lecsúszottakat, betegeket, a náluk szerencsétlenebbeket, az önmagukról gondoskodni képteleneket – az én megítélésem szerint az illető ország nem nevezhető civilizáltnak, és lakói civilizálatlanok, barbárok.

Children sleeping in Mulberry Street
Photo: Jacob Riis, New York, United States of America, 1890
Az 1381-ben kitört angol parasztlázadás (Wat Tyler’s Rebellion) leverése után, amikor számtalan földműves család vált földönfutóvá, bűncselekménnyé nyilvánították a csavargást a szigetországban. Amennyiben a csavargással gyanúsítottak nem tudtak jövedelmet, állandó lakhelyet, vagy támogatót igazolni, három napra és három éjszakára bebörtönözték (gaol, jail, prison) őket. 1530-ban büntetésükhöz hozzáadták a korbácsolást is. 1547-től az első ízben csavargásért elítélteknek a bebörtönzés és korbácsolás után két évig rabszolgaként kellett dolgozniuk és a homlokukba „V” betűt (Vagabond – „Csavargó”) égettek. A második alkalommal csavargáson kapottakat kivégezték. A 18. századtól a csavargókat a bűnözőkkel együtt az amerikai gyarmatokra, később Ausztráliába száműzték. A dologházak intézményét (workhouse, spike) a 17. században vezették be Angliában. Ezekben a börtönszerű intézményekben a hajléktalanságért elítéltek nehéz fizikai munkát végeztek.

Dologházba (workhouse) zárt hajléktalanok étkezése a 19. századi Angliában
Dixi halála idején, a 21. század első éveiben már körülbelül 100 millió hajléktalan élt bolygónkon. Azóta a számuk tovább szaporodott, egyrészt a populáció növekedése arányában, másrészt a globális gazdasági válság (az 1930-as évek óta a legsúlyosabb gazdasági krízis) következtében. Egy 2005-ös felmérés szerint akkor körülbelül 8000 ember élt az utcán a magyar fővárosban. Mivel a lakosság elszegényedése az azóta eltelt évek alatt felgyorsult, feltételezhető, hogy a Budapesten élő hajléktalanok száma már jóval túllépte a 10 ezret. A statisztikák szerint az elmúlt öt évben, rövidebb-hoszabb ideig, hozzátartozóikkal együtt mintegy 100 ezer ember ismerte meg a hajléktalanság állapotát Magyarországon. A Le MONDE diplomatique magyar on-line kiadásának 2013. októberi jelentése szerint e sorok írása idején mintegy 30-50 ezer hajléktalan él az országban. Mivel a hajléktalanok egy része rejtőzködő életmódot folytat, erdőkben, barlangokban, elhagyott tanyaépületekben húzza meg magát, a fedél nélküliek számát csak becsülni lehet.

Hajléktalan
Tokyo, Japán, 2008
Sándor Andró-Vaskó e fejezet mottójaként választott hozzászólására adott válaszomban durva, tudatlanságból és öngyűlöletből fakadó általánosításnak minősítettem reakcióját. Akadnak bűnözők a hajléktalanok között, ahogy a hajlékkal rendelkezők között is. Ostobaság azt állítani, hogy minden hajléktalan bűnöző. Dixi, akiről a blogom szól, biztosan nem bűnöző volt, hanem egy zseniális művész, aki betegsége miatt került időnként az utcára, és mert a lakásmaffiák, kihasználva betegségét többször elrabolták az otthonát. Számos oka lehet annak, hogy egy hajléktalan nem vonul be a tömegszállásra. Az biztos, hogy a hajléktalanság egyre súlyosbodó problémáját nem lehet erőszakkal megoldani. A megoldáshoz intelligenciára, empátiára, tapintatra, a szerencsétlen sorsú embertársaink és önmagunk iránti tiszteletre van szükség.

Szennyvízcsatornában élő hajléktalan
Bécs, Ausztria, Kanalbewohner, 1900
Válaszomra családias közvetlenséggel így reagált a kommentelő: „Lacikám, nem erről van szó. Ha valaki hajléktalan, én is voltam rendesen, néha ma is, és valaki megdob egy fedett szobában egy ággyal, ez konkrétan Állam bácsi, van rendőr, orvos, gyógyszer, takaró, zuhany, kaja, a kis pénzből nyilván pia, sőt ruhát is adnak, szal mindent, és te az utca kövét választod, akkor nálad komoly baj van. Konkrétan egy marha vagy, vagy csak egy simlis bűnöző, aki betör, fosztogat, akármi. Ha meg neked jobb aludni a koszos, hideg beton, akkor szintén gondok vannak. Elképesztő. Nem beszélve a totális egészségtelenségről, ami a csávóka körül folyik. A hajléktalanság a szociális munkásoknak jó, a baloldali pártoknak és talán a jobboldali konzervatívoknak, mert marha jókat lehet jótékonykodni. Normális ember unja, torkig van vele, az egész csúnya cirkusz egy csúnya röhej. Anarchiát, de nem szociális munkát! Ja, egyébként szeretem a Dixi-t és a Dixiland-et…fun

Ételért sorbanálló munkanélküliek
Toronto, Kanada, 1930-as évek
Mivel alapelvem, hogy a nézeteltéréseket, legyenek azok bármilyen szélsőségesek is, vitával, párbeszéddel kell megoldani, ismét válaszoltam a nyíregyházi rockernek: „Arról van szó, hogy nem értelmes magatartás a hajléktalanokat, úgy általában bűnözőnek nevezni. Ahogy korábban írtam, Dixi sem volt bűnöző. Nem egyformák az emberek, mindenki másképpen éli meg a hajléktalanságot és másképpen viszonyul a hajléktalanok számára felkínált "lehetőségekhez". Van, aki korábbi rossz tapasztalatai miatt nem költözik be a tömegszállásra. Másokban még él az önállóság illúziója. Sok a beteg is a hajléktalanok között, olyanok, akik képtelenek logikusan gondolkodni, csak a szabadságvágy él bennük. Úgy gondolom, hogy az erőszak csak erőszakot, a gyűlölet csak gyűlöletet szül.” A kommentelő szinte azonnal reagált: „Milyen erőszak, komolyan, az, hogy hajlékot adnak nekik? ez erőszak? Ne bonyolítsuk a dolgokat. Ha egy hajléktalan fedél alá kerül, az onnan nem hajléktalan, kész. De mi lesz a szociális munkásokkal? Miből fognak megélni?”  

Hajléktalanok egy angliai dologházban
Swansee Workhouse, 1920-as évek
Sándor Andró-Vaskó reakciójából megértettem, hogy nem csak a hajléktalanokat gyűlöli zsigerből, de az őket segíteni hivatott szociális munkások kevéske munkabérét is irigyli, és vagy nem gondolja, hogy a civilizált társadalomban a mindenkori kormányzat kötelessége a szerencsétlen sorsú polgárok támogatása, vagy azt nem tartja szükségesnek, hogy civilizáltnak minősíthető országban éljen. Nyilvánvaló lett számomra az is, hogy a hajléktalanok kriminalizálását – a legújabb rendelkezések szerint a magyar főváros szinte teljes területéről kitiltották őket, a tilalom megsértőit börtönbe zárhatják (a hajléktalanokat kriminalizáló, 2013. október 15.-én életbe lépett törvény részleteit l. lejjebb) – a hozzászóló nem tekinti erőszaknak. A szomorú az, hogy véleményével nem áll egyedül, sőt, nagy valószínűséggel a csendesnek nem nevezhető többség hasonlóan gondolkodik.


„(...) Az új törvény értelmében az, aki kimeríti az „életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodás” definícióját, és ezzel rendőri felszólításra sem hagy fel, szabálysértést követ el, amiért közérdekű munka büntetést szabhatnak ki. Ha ezt nem végzi el (például rossz egészségi állapota miatt vagy azért, mert nincs olyan lakcíme, ahol biztosan megkapná a bírósági határozatot), akkor pénzbírságot szabhatnak ki rá. Ha ezt az akár 50.000 forintos összeget nem tudja kifizetni (miből is tudná?), akkor börtönbe kerülhet. Ha pedig valakit fél éven belül harmadszor kap rajta a rendőr, hogy az utcán él, elzárással is büntethetik. (...) Az utcán alvás büntetésén kívül a törvény elzárással büntethető szabálysértési tényállássá nyilvánította az engedély nélküli építmények építését közterületen. Ennek célja egyértelműen az, hogy megteremtse az alapját a saját építésű kunyhóban élő emberek hatósági üldözésének. Ezzel a törvénnyel az a több ezer ember válik törvénysértővé, aki az állami lakáspolitika szinte teljes hiánya mellett saját erőből, külső segítség nélkül teremti meg nagyon szerény, de számára annál fontosabb otthonát és méltóságát.


A törvény – noha jogilag végtelenül kidolgozott – különösen kegyetlen, hiszen egyértelműen azt nyilvánítja szabálysértésnek, ha valakinek nincsen hol laknia, vagyis a mások által otthon végzett dolgokat ő az utcán kénytelen megtenni. Tehát a jogszabályt nem azt bünteti, ha valaki randalírozik vagy másokat akadályoz, hanem kifejezetten azt, hogy valaki az utcán kénytelen élni, vagyis hajléktalan. Ezzel a törvény egy olyan állapotot büntet, ami nem rendészeti kérdés, hanem rendszerszintű gazdasági és politikai folyamatok következménye, és amely önmagában is súlyos jogfosztottságot jelent. Azonban a törvény nemcsak a hajléktalan emberek életét sodorja veszélybe azzal, hogy száműzi őket a látható, központi területekről – ahol a segítség is könnyebben éri el őket –, hanem a magyar demokráciát is súlyosan károsítja: úgy rekeszt ki felnőtt állampolgárokat a politikai közösségből, hogy ők semmilyen, a társadalomra veszélyes tettek nem követtek el. Ez pedig egy demokráciában elfogadhatatlan.” (Forrás: avarosmindenkie.blog.hu)

(Folytatása következik)



Fiatalkorúakból álló csoport vert meg egy hajléktalan férfit:
(A Budapesti Rendőr-főkapitányság közleménye, 2013. november 16. 12:24)
Térfigyelő diszpécsere riasztotta a rendőrjárőröket 2013. november 16-án 1 órakor a Lánchídnál lévő gyalogos átjáróhoz. A felvétel tanúsága szerint egy hat főből álló csoport több tagja minden előzmény nélkül ütni, rugdosni kezdett egy férfit, majd megakadályozva azt, hogy a földre tett táskáját felvegye, a hátizsákot egyszerűen a Dunába dobták. A hátizsákban a hajléktalan férfi értékei, tisztálkodó szerei, ruhaneműi voltak.
A helyszínre küldött rendőr járőrök a kapott személyleírás alapján a Széchenyi rakparton figyeltek fel egy fiatal fiúkból álló társaságra. A csoport tagjaiban a sértett egyértelműen felismerte támadóit. A megállapítás szerint a 14-17 éves fiatalok egymást heccelve, biztatva bántalmazták az általuk közrefogott 47 éves sértettet. A hat tinédzsert szándékos bűncselekmény elkövetése miatt a rendőrök, a bejelentést követő negyed órán belül elfogták és a Budapesti Rendőr-főkapitányság V. kerületi Rendőrkapitányságra állították elő.
A bántalmazás ügyében a rendőrség büntetőeljárást indított.




Szilágyi Ákos: Homo sacer hajléktalan

(Részlet)


„Agamben szerint mindenütt, ahol a szuverén − uralkodó, népvezér, államfő − bármi okból, bármire hivatkozva − egy embercsoportra, egy emberfajtára vagy akár egyetlen emberre nézve bevezeti a kivételes állapotot, vagyis szuverén hatalmával élve törvényesen fölfüggeszti a törvényes állapotot, és az emberek és polgárok kormányzását az ember-dolgok, a testek igazgatásával cseréli fel, ott a politikát a biopolitika váltja föl, és mindenki, akire a kivételes állapotot kiterjesztik, sacerré válik. Mivel a polgári társadalmat elsődlegesen nem hagyományos vallási vagy politikai kötelékek, hanem dologi kötelékek − a tulajdon szentsége, a pénz vallása − tartja össze, a sacerré váláshoz elsősorban ennek a szentségnek a megsértése vagy semmibevétele vezet. Márpedig mindenki elköveti ezt a főbenjáró bűnt, aki nincstelen. A polgári társadalom kapuján ez a felirat fogadja a belépőket: "Akinek semmije sincs, az annyit is ér." A vesztes, a gyönge, a szegény – bűnös, és büntetést, nem pedig szánalmat és támogatást érdemel.

A hajléktalan ebből a szempontból az a kivételes lény, aki mintaszerűen testesíti meg a modern homo sacer prototípusát. Egyfajta permanens kivételes állapotban él. Kivételt képez az emberek között, megtöri a normális rendet és a polgári trendet. A társadalmi újratermelés rendjét. A közrendet, a viselkedési, alkalmazkodási, illeszkedési mintákat. Semmire és senkire nem számíthat. Irgalmatlanul magányos, tökéletesen egyedül van. Semmiféle tartalékkal nem rendelkezik. Nemcsak a szó anyagi értelemben nincs fedél a feje felett: társadalmilag, politikailag, lelkileg is hajléktalan.”

Forrás: Homo sacer hajléktalan 
LVII. évfolyam, 51-52. szám, 2013. december 20.
Nagyvárosi muzulmánok



Somorčík Sz. Rozália: Van arcuk

Fotót nem készítenék róluk soha, mert ezzel magamhoz kötném őket.
A szememmel, azzal fotózok. Itt vannak mindannyian a fejemben, akiknek a szemébe néztem.
Nem merek mindegyikébe, túl sok lenne. Nem vagyok ilyen erős, hiába is mutatom, hogy az vagyok.
Igen, van arcuk, arcukban szemük, a szemükben bocsánatkérés, kellemetlenül felületes, de csak látszólag. Ez egy betanult gesztus, a dekórum miatt. Mint bármelyikünknél, ha igyekszünk a dekórumot megtartani, ha szenvedünk, ha szenvedésünkben lefelé csúszunk, és nem merjük ezt mutatni. Ők megmutatják, mert mást nem tehetnek, de a bocsánatkérés a szemükben, hogy kellemetlen a látványuk, az ott van. Meg a kutatás, ahogy ránk néznek. Egyből kibeleznek, de ezt is, csak az látja, ki már szemmel kommunikál velük.
Vagányul néznek, mert erősebbek, nekik nincs mit veszteniük, nekünk van. Ők pontosan tudják a véget, mi meg bízunk, hiszünk, kapálózunk saját lelki szarunkban. Ők az igaziban, de ezt vállalni tudják. Annyit sem élnek, mint a tavaszi lepkék, az emberi élethez viszonyítva.
Nem halnak, csak elpusztulnak, pedig nyilvántartás van róluk. Szavazhatnak, de minek.
Egyre többen vannak, ha jó az évjárás.
   
Rágta a csirkecsonton a porcogót, azt én is szeretem, kihívóan tette, közel ült, a fűtőtesten. Egyenesen a szemembe nézett. A csonton már nem volt semmi ehető, már ki sem vette a szájából, csak forgatta a végét, mint egy jó szivart, a szája szélébe csúsztatta, és nézett.
Barna mély szeme volt: egy rövid alagút, egy kecses parki utacska alatt. Az alagút végén ott volt a szép park, lombos fákkal, ropogós fűvel. Gimnáziumba járt,  ide futott délutánonként az iskola után. Úgy nézett rám, mintha szeretne, szépen, mélyen. Koszos volt az arcbőre. Elálló fülei előtt őszülő hajcsigák kunkorodtak. Néztem, mertem nézni, de érdektelenül. Kellemetlen volt, ahogy ő nézett rám, mások miatt. A háta mögötti üvegtáblán keresztül besütött a nap az óriási váróterembe. Kellemesen melegített. Becsuktam a szemem, arcom a fény felé fordítottam. Az üvegtábla túloldalán tél volt még, de közeledett a tavasz. Engem ez örömmel töltött el. Érintéseket képzeltem, és mosolyogtam.
Csak pár pillanat volt az egész, bennem egy hosszúra nyúlt bódulat.  Kinyitottam a szemem, és a mély barna nézést láttam, ahogy csodál, szótlanul. Benne volt a tekintetében, hogy meghívna egy ebédre, egy sétára. Már nem rágta a csontot, csak tartotta a szájában. Nyugodtan. Aztán lassan felállt, láttam nehezére esik, de igyekezett. Vastag, a mocsoktól keményre vastagodott khaki nadrág volt rajta. Elindult, tett egy lépést felém, aztán szépen, elegánsan elfordult tőlem, egy utolsó búcsúpillantással. Befordult a váróterem masszív fakarosszékei közé. A kijárati ajtó felé tartott. A nadrágja ülepén, egész a térdek hajlatáig látszottak a többrétegű megszáradt vizeletfoltok.
Nem akart előttem behugyozni, ezért inkább kiment a teremből.



Nádassy Attila: Amikor például a rendszerelméletre, vagy az összetett rendszerek kutatására gondolok, sokszor eszembe jut Dixi is, aki szerintem a kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság, a szelídség és a vadság és még oly sok (bizonyos értélemben látszólagos) ellentétpár valamiféle csodás elegye is volt. Ezért az alábbi új Mérő László könyv, A csodák logikája beharangozása kapcsán Ő is eszembe jutott:

https://www.facebook.com/csodaklogikaja
Mérő László
A kiszámíthatatlan tudománya

TARTALOM

 Használati útmutató

I. A VILÁGI CSODÁK
A világ talán egy, de rendkívül sokarcú.

Csodák pedig vannak
A Big Bang nem egy megismételhető esemény, ami szerencse, mert biztosan nem élnénk túl.

A szelíd és a vad világ
Egy Einsteinnek nincs szórása.

A csodák forrásvidéke: a gödeli gondolat
Ha te vagy a legokosabb a társaságban, akkor rossz helyen vagy.

II. A SZELÍD VILÁG
A gazdag embernek a szemétdombján is több érték van, mint a szegény ember házában.

A normális eloszlás ereje
A természeti törvények egy része Átlagisztán felé mozgatja a világot, más része Extremisztán felé.

Átlagisztán extremitásai
Aki szellemileg örökifjú, az soha nem mélyül el semmiben.

Az egyensúly forrásvidéke
Egy sünit nem lehet rendesen megfésülni, mindig lesz, ahonnan összevissza mindenfelé állnak ki a tüskék.

III. A VAD VILÁG
A feladat nem az, hogy ne veszítsünk a válságokon, hanem az, hogy az érem másik oldalát, a pozitív csodákat ki tudjuk használni olyankor, amikor épp nincsen válság.

A kiszámíthatatlanság matematikája
Az agy működése igazán kaotikus, nem a szívé.

Skálafüggetlenség
Kellene szerezni a szemüvegemnek egy telefonszámot.

A vadság szintjei
Van, ami még a káosznál is kaotikusabb.

Az élet Extremisztánban
A fejlődés és a válság egy tőről fakad.

IV. FELKÉSZÜLÉS AZ ELKÉPZELHETETLENRE
Azt, hogy a jövő milyen lesz, nem tudhatjuk. De hogy milyen lehet, az rajtunk múlik.

Alkalmazkodás Extremisztánhoz
Nemcsak a divatban kerülnek elő a régi idők kedvelt holmijai, sokszor egy mély válság megoldásában is segítenek.

Antifragilitás
Ahol nem kap a győztes is néhány méretes pofont, az nem verekedés, hanem verés.

Konvertálható tudás
Unokáink számára inkább építsük a gazdag ember szemétdombját, mint a szegény ember házát. 




Hendi Péter: 
AZOK A HAMVAS, HATVANAS ÉVEK! 
(Részletek)

Néhány évvel az után, hogy elhagytam Magyarországot, láttam egy filmet a svéd televízióban. Nem emlékszem már, csak a befejezésére. A különös, fiatalember főhős egyedül van, megint nem jött be valami társas játék, akárcsak Cabiriának a Fellini filmben. Dombokkal övezett tópart az utolsó kép színhelye. Sehol egy lélek. Itt bandukol a hős, mígnem felfedez egy padon ülő szerelmespárt. Odamegy hozzájuk, és akár a karmester egy koncertre hangolt zenekar előtt, felemeli a kezeit. Messziről is látszik rajta, hogy mosolyog. Amíg van valaki, akit megszólíthatsz, nincs veszve semmi ezen a földön. Ez Dixi, mondtam magamnak a film végén, miként most is. Kiszolgáltatva egzisztenciális megpróbáltatásainak, végül is nem ővele játszott a világ, hanem ő a világgal.

(...) Hol is kezdjem? Talán a Károlyi utcában megnyílt Eötvös Klubban, ahol az Omega együttes éppen szárnyait bontogatta. Valami felületes beszélgetésbe gabalyodtam és kerestem a megfelelő szót hogylétem pontos meghatározására, amikor Dixi kisegített. Üres kedved van, mondta. Tetszett a jelző, máris jobban éreztem magam. Az üres kedv meg a puszta határ, az József Attila, mondta valamivel később. Nem akarták beengedni a sötétszürke ingében, mert, hogy szombatonként kötelező volt a fehér. Ez fehér! súgta oda az ajtónállónak, és bizalmas behajlással hozzátette: Csak piszkos. Hüvelyk és mutató ujja közé csippentett egy darabkát a zakód anyagából és elismerően azt mondta: Jó kabátod van, jó meleg. Béninek ő ajánlotta Alain-Fournier Titokzatos birtok című könyvét, melyet néhány nap múlva a Központi Antikváriumban egymás kezéből kapkodtunk ki a Dodóval.

Dodó már nem él, Bénit felhívhatom. Éppen kutyát sétáltatni megy Tündével, de arra még van ideje, hogy elmondja, a Dixivel való egyik első találkozás úgy történt, hogy Dé Lacival stoppoltak a Balatonon, és Földváron bementek egy kerthelyiségbe azzal a feltett szándékkal, hogy a számlát majd nem fogják kifizetni. A Keringő vagy a Balatongyöngye lehetett, gondolom és megkérdezem, hogy mikor történt? A hatvanas évek elején, talán 62-ben. A zenekar valami operettből való darabot játszott, aminek az volt a refrénje, hogy Muzsikálj, muzsikálj, muzsikálj! mire a Dixi, aki ott volt, csatlakozott az énekeshez és vele énekelte a refrént, de úgy, hogy Muzsik ülj, muzsik álj, muzsik ülj! 

(...) Néha kicsit provokált, de nem volt tolakodó. Biztos voltak, akik nem szerették, de én úgy gondolom, hogy akit megszólított, az inkább megtisztelve érezhette magát. A hatvanas években legalábbis. És mennyit lehetett vele nevetni! Vezesse a csapatot, Dixi!, szólt utánunk egyszer a pincér, amikor záróra után kiléptünk a Váci utcára. Nagy baj van!, mondta neki elindulás előtt Dixi: A lányok nem akarnak fizetni. Aztán, mivelhogy odakinn esett az eső, hátára kapta közülük az egyiket és végignyerítette vele a Váci utcát.

(...) Dixi szeretett zsonglőrködni. Tüzet adott három személynek, ő maga is rágyújtott, és amikor már mindenki attól félt, hogy körmére ég a gyufa, akkor még gondosan szépen, ahogy a csillag megy az égen, hátranyújtotta a lángocskát egy képzeletbeli ötödiknek, hogy ő is rágyújthasson. Hű, de meleg van itt! mondta most, hogy az ellenséges asztalnál is meghallják. Különösen a könyököm izzad ilyenkor, folytatta, és cigarettája parazsával, egy centire megközelítette a mögötte ülő nő könyökét. Na, nem bánom, mondta aztán békülékenyen, adok egy slukkot. És a cigaretta filteres végét gyöngéden a nő karjához érintette, amire, nagy meglepetésemre, nem jött semmi reakció. Talán, mert mégsem ért egészen hozzá, vagy csak, mert a könyök nem tudott ellenállni, és elfogadta a slukkot. (...) 

___________________________________


Najmányi László: ROCK'N'ROLL MEMOÁR (részlet):

2014-07-13. vasárnap – köztes állapot. Eredetileg azt terveztem, hogy 2014. június 1-ig befejezem a DIXI – Egy szabad szellem legendája című könyv írását. Közbeszólt azonban a politika, káoszt szabadítva rám. A még most is tartó katasztrófaelhárítás sürgőssége miatt a kéziratot nem tudtam a bejelentett határidőre befejezni. Életemben először késtem le határidőt. Fogalmam sincs, hogy mikorra készülök el a könyvvel. Dixi odaátról figyel, biztosan megérti a helyzetet. Ez persze nem vígasztal. Neki már van ideje várakozni. Nekem még nincs.

"Om Asato maa sad-gamaya;
tamaso maa jyotir-ga-maya;
mrtyor-maa amrutam gamaya.
Om Shaantih Shaantih Shaantih.
"

"Ó Uram, vezess engem a nem-valóságból a valóságba;
Vezess a sötétségből a fénybe;
Vezess a halálból a halhatatlanságba.
Legyen ott béke, béke, és tökéletes béke."

Brihadaranyaka Upanishad 1.3.28.
(NL nyersfordítása)


  

Shine On You Crazy Diamond – 1975-76-ban Dixi gyakran hallgatta ezt a számot az Orsós Györgyivel közös Gyarmat utcai lakásunkban. Sokszor csak azért látogatott meg bennünket, hogy fejhallgatón meghallgassa. Azt hiszem, a Pink Floyd: Wish You Were Here volt az egyik kedvenc lemeze


Papp Tamás, Mónus Klári & Dixi
Halas István küldeménye
(Foto: ?)

Najmányi László: DIXI 2014

71 éve született. 12 éve halott. Van, aki még mindig gyűlöli. Vannak, akik szeretettel emlékeznek rá. Olyan is akad, aki szerint nem halt meg egyáltalán. Némelyek azt mondják, hogy Zuglóban, Rákospalotán, a néhai Ifjú Művészek Klubja kriptásított épületében, Ausztráliában, New Zealandon, a Mississippi deltájában, Thaiföldön, Burmában, Vietnamban, az egyiptomi piramisok között, Tibet hegyeiben kísért, illetve az Orion csillagképbe költözött. Van, aki gyászolja. Van, aki nem. Van, aki tanult tőle. Van, aki tanult róla. Van, aki nem tud róla semmit sem. Van, aki kitörölte emlékét memóriájából. Mások szeretnék kisajátítani, birtokolni, privatizálni. Olyan is akad, akitől nyalókát lopott. Látják villamos után futni. Lezuhanni a Halászbástyáról. Bordáját törni a Popsi Szigetén. Amikor iszunk, töltünk neki egy pohárral. Amikor imádkozunk, belezavar. Amikor felnézünk az égre, látjuk a felhők mögül integetni. Amikor lenézünk a földre, pocsolyában fetreng. Anyák sírnak, gyermekek zokognak, apák letagadják magukat. Sokak szerint ideje lenne végre eltemetni. Mások az újratemetése mellett kardoskodnak. Ez még őrzi a sárga selyemsálat, amit 1972. május elsején, a Tabánban kapott tőle. Amaz minden évben felkeresi a pilisi barlangot, ahol pár napig együtt laktak. Szerinte minden étteremből, presszóból, kocsmából, vendéglátóipari üzemegységből kirúgták, amikor együtt mutatkoztak. Ez piát vitt be neki a kórházba, az segített rokkantnyugdíja seggére verni. Letagadná, hogy nála húzta meg magát néhány napig. Azt terjeszti, hogy megpróbálta megmérgezni. Csend, mennydörgés, varázslat. Csend, suttogás, elmezavar. Locsogás, fecsegés, zombi madárház, giccs a giccsnek, cukinak a gagyi. Én! Én! Én! Én is érdekes, fontos vagyok! Ez itt a dácsám! Ez itt a művészetem! Ez itt a macskám, az ott a kanárim, ez itt a kutyusom. Poronty ma ma kétszer kakilt. Bevitték a rendőrök a strandról, mert fél lábon ugrálva táncolt. Az ablakon át kapta a bort és Unikumot. Könyvek, fotók, rajzok, festmények. Idők, nem lehet őket elfelejteni. 


 (Foto: Vető János)

Az "Ismrős Ismerős" kódnevű facebooker emléke: 
(2015. január 5.)

90'-es évek vége felé Dixivel sétálgatunk a Győri úton, kozel a sportkórház meg a gerincgyógyászati központ. Jön szembe velünk egy frissen műtött ember pizsamában járókerettel. Beszélgetünk, vígasztalom az embert a gyógyulás reményével, Dixi meg elkezdte rángatni a járókeretet "Kelj fel és járj fiam" felszólítással.:) Az ember csak annyit kérdezett: Kik maguk? Honnan jöttek? - láttam a rémületet a szemében :)

P.S.:
nem kódorog a nyomomban a nyóckeres zsernyákság :) ,de a sztoriból még annyira emlékszem, hogy a "csodatétel" előtt közvetlenül épp Krisna életét mesélte nekem.


 (Foto: Vető János)

Georg Ladanyi emléke: 
(2015. január 5.)

listius lászló? soha nem hallottam erről az emberről! amiről viszont nem szóltam se dixi, se baksa apropójából, az a zseni, a szuverén, az angyalnyelven szóló művész privilégiuma: a mindentféle polgáriként ismert és tisztességgel került attitűdhöz, az exisztenciafélelemhez, a presztizshez meg az imázshoz való távolságtartás, a megszerzett értékektől, az összehordott javaktól való szabadulás ösztöne. annak a megsejtése, h az alkotói szabadság, a dolgokra való rálátási képesség csak úgy működhet, ha nincs gáz, ha semmise ciki, mindent szabad, alles ist erlaubt und alles geht. nemcsak aszt szarjuk le, hogy a közvélemény miként vélekedik erről v arról a mutatványról, de a kilátásbahelyezett társadalmi retorzió nem félemlit meg egy percre sem, mint azt az itt már emlitett de sade márki vagy a villonferi példája igazolja. David Geshem, dixi fia szerint az egyik utolsó lehettem, aki őt az akkori legbelső gyűrűjén kivül: az őt aranymadárként kezelő és tartó nyóckeres romás lakásmafiások és névtelen anyagozóprinczeken kivül utoljára láthatta. ez a múzeumkert sarkán, a kiskörút és a bródysándor ucca sarkán, történt, a villanyrendőrnél. tizenkét éve volt, május közepén jöttem haza valahonnan, koszovóból, berlinből, akademgorodokból valami naszádnagy alapjáratban is dübörgő roncsautó fedélzetén. nem nagy sztori, akkor már oda volt téve a sarokra egy villanyrendőr, hogy ki lehessen csúcsforgalomban is kanyarodni a kiskörútra, és akkor lelépett a járdáról a kocsikhoz az a kéregető csontbrigádos kéregető, egy a korát meghazudtoló vad vehemenciájával érkező morálvámszedő. úgy szállt rá a pirosnál megállni kényszerülő úrvezetőkre, mintha az élete függene rajta. szinte vakon, ha egyáltalán, hát blindre célozta meg a határozottan mint elszántan az általában a gépkocsi jobbfelén ülő vezetőt, h: pénz kell, készpénz, most rögtön, annyi amennyi van, amennyit csak adni tucc, – (aszt már nemtom h volt-e vmi kommentár h mire, hercsire, spurira, kajára, lakbérre, villanyszlára, rezsire, gőzömnincs, mert) – annyira fedett mindent a hatás, annyira bénitotta az inputot a felismerés: 'mein gott, ez itt dixi!' él és itt kódul piroslámpánál a múzeumétteremnél az aczélkádárrezsim összeomlása után tizenkét évvel, nem huszem el, ha nem én látom! nem voltunk sose puszipajtások, de ösmertem. egy szót nem tuttam kinyögni. nem törődtem a mögöttem dudáló, torlódó kocsikkal, mert egy zöldfény úgy max három kocsit volt képes kiereszteni abból a kis egyirányú uccából, kaotikusan kotortam át a zebeimet h találjak valami pénzt, papirt v érméket, mindegy, mindenesetre: béna voltam. képtelen voltam kikászálódni a cirkálóból h fedélzetresegiccsem eszt a teljesen elvadult, démonnávált, rokkant learkirályt, a kezébenyomtam vmi pénzt és megoldottam az automata nyóchengeres vémotor fékjeit, húztam ki a tolbuchinkörút, a ferencjózsefhid felé. utoljára láttam.


Judit Halász hozzászólása:
(2015. január 6.)

2002. április végén már a Dixi újra teljesen vak volt (mert a korábbi szürkehályog-műtét miatt mindig szemcseppezni kellett volna, – amit persze ő nem tett, és újra megvakult). Ténylegesen alig látott valamit. Épp ezért már csakis kísérővel ment el, ha egyáltalán kimozdult otthonról, a Baross utcai földszinti lakásából – amire, mint később megtudtuk, a lakásmaffia vetette rá magát. 2000-ben megégett a bal lába (a teljes bőre a húsig az egész lába hosszában fel egészen az ágyékáig) az ágyában való tűz miatt, és a műanyag takaró is ráégett a bőrére: rendkívül súlyos égési sérüléseket szenvedett – egyetlen jajszó nélkül tűrte a fájdalmakat a kórházban is. Ezek után már eléggé legyengült és kizárólag mindig kísérővel ment el valahova, akkor is csak hosszas unszolásra volt hajlandó kimozdulni. Legtöbbször az elégett ágyán feküdt üvöltő rádió mellett. Persze sokan látogatták csapatban, akik különböző szerekkel próbálták életre kelteni... Aztán eltűnt. 2002. május 27.-én halt meg. Mivel eltűnt, júniusban már bejelentettük a rendőrségen az eltűnését, és néhány napra rá meg is találták a rendőrök a hullaházban. A Bosnyák tértől (gyalog kb. 10 percre) találták meg holtan a kertes övezetben, a Gyarmat utcában, (nem messze a Rákospataktól). Virágzó bokrok és fák alatt találták meg hajnalban az utcán a helyi lakók...

 
Szamosfalvi Albert hozzászólása:
(2015. január 6.)

egyszer látogattam meg az égés után, mutatta, és azt mondta hogy az ördög nagyon rá van szállva

Dévényi Vilmos hozzászólása:
(2015. január 6.)

a jol oszerako csavoknak igy vegen kozozegre lene szukseguk, es neli ez talan nem ugy jott osze mert kulonben nem kerul a marcel szalojara,tunder utca de persze az o valasztas de en nem igylatam. sokszor eryem oda az utcso pilanatban egy adag szuper foszfatal ahogy o hivta az tan ijat huztunk minen agyal. aki ott volt maig is sem felelti romesz csandra felfedeseit sexpir willjam forditasval


Dévényi Vilmos & Varga Judit Aranka
(Foto: Mönich László, 1980-as évek közepe)
Judit Halász hozzászólása:
(2015. január 6.)

A William-et nagyon bírta a Dixi, nagyon inspirálták egymást a szómenésben, sziporkázó szójátékokban és éles riposztokban, (olyan 1981-82-ben lehetett ez, amire emlékszem), Jól állták a sarat egymással szemben az elképesztő szópárbajokban – amik egyszerűen elmondhatatlanok: vihar és mennydörgés, vicc és éles szúrások – aki hallotta, annak káprázott a szeme és nem hitt a fülének., hogy minek is a tanúja.

 Szamosfalvi Albert hozzászólása:
(2015. január 6.)

hogyne, a Villinek is megvolt a polgár vagy proletárpukkasztô vénája, az egész utat végighülyéskedte az utasokkal a Villi, hányszor megusztuk a lincselést


 (Foto: Vető János)

Másik János: Dixi a Vig meg én
(Részlet a 2014-es, a Kőbányai Körösi Csoma Művelődési Házban tartott koncertből)


Dévényi Vilmos hozzászólása.
(2015. január 7.

dixi fogta fol elobb hogy korilag fiatal de mar nem tanithat de gyors es feszes agy jarasu vagyok ezer sokszor tevedt a poen mezore magan is meglepeve hogy merge nevetesbe fuladt mindenkit megyzve most jobb ha figyelnek nics esely ez csakis wiljem sexpir lehet es bolcsen varta a durcel szeru przizen ullo poent ami persze ujbol es ujbol talalt aztan o jott es nehe igyment ez egesz nap neveto izmainik igazan elkezdek edzodni emlekeztek hat bizony zuzu piroska sugi es az oszes arra halando pajor ruf vigm +fel bpest taxisok kolba szoval sziamipeter filmgy gyar cstom wikman fmk kasak belmuvhaz kulikgyula mariska hagyuk az itt nem sorltak is 


Georg Ladanyi emléke:
(2015. január 7.)

d. 80as évekbeli nagy teljesitménye, amikor az állapotokat ellenőrizni mászott le v föl a fuszulyka szárán turulsztánba, pont az volt, hogy buda és pest egyesült városállam egész területét képes volt mint alternativ szuverén lazán uralni. volt h a szent alakjába bujt – emlékeztek a dixibloggban a kirabolt workingclass hamupipőke esetére? (akinek a rablók télviz idején a kékgolyóuccában nemcsak a pénzét, de még a cipőjét is elvitték) akit asztán dixi lovag a hátán cipelt haza kőbányára, ha nem is térdigérő hóban, de hóban. asztán még ugyanaznap egy tantrum schubja által ördögháton lovagolva az efemkában látványosan a terhes nő (mari?) hátán járta el a gonoszindiánfőnök táncát :( hinaras hóttengerkék szeme közben szárazvillámokat szórt mint egy van de graaf generátor. mi ott álltunk, éppen a wécéből feljőve, megütközve, intve, 'én nem vok rendőr, ez nem rám tartozik. a félistenek táplálékláncába nem vágok evezővel pontén bele'. 


Sabi Silagi hozzászólása:
(2015. január 7.)

Elgondolkoztató a halotti kultusz... Valójában mi haszna van ennek? A halottnak semmi az biztos... Értékelő észrevételeinket megosztottuk vele anno?... vagy azokkal most megosztjuk, akik itt élnek velünk... őket is csak haláluk után fogunk felvállaltan értékelni, netán dicsőíteni? Nem inkább az élőknek lenne szüksége értékelő szavakra, szeretetteljes megnyilvánulásokra, őszinte személyes kritikára, vagy segítségre? Szégyenlősek, gyávák vagyunk vagy fukarak... netán nem gondoljuk hogy az erős embereknek (vagy gyengéknek) tűnő barátainknak, ismerőseinknek, vagy akar az idegeneknek szüksége lenne a jó szóra, értékelésre, bátorításra, hogy jó az amit csinál, jó a cél, az irány, a törekvés.

Najmányi László hozzászólása:

(2015. január 7.)

A közösségeket
többek között közös ünnepeik és emlékeik (történelmük) tartják össze. Ha mi nem írjuk meg saját történetünket, senki sem fogja. Minden közösségnek vannak hősei, akik személyes sorsukkal adnak példát (rosszat és jót, egyszerre). Nekünk is vannak hőseink, ellentmondásosak, mint mi magunk. Összetett személyiségek, egyszerre gyengék és erősek, egyszerre jók és rosszak, egyszerre tragikusak és komikusak. Dixi az egyik ilyen hősünk. Egyszerre szent és szörnyeteg. Ha Tibet emlékezhet Milarepára, mi miért nem emlékezhetnénk a mi életünket szimbolizáló önsorsrontó nagy vagányra, aki színt adott a szürkeségnek, aki folyamatosan képes volt meglepni bennünket (ritka képesség, a művészet lényege), akitől rettegtek a bennünket terrorizáló hullák? Az ősök tisztelete, a rájuk való emlékezés nem zárja ki egymás tiszteletét. Dixi él. És Ön?

Georg Ladanyi emlékezik:
(2015. január 7.)

na ezaz. ott terült beláthatatlanul. le egészen a rákospatakig át meg átszőve a dixikommjunity protokommunikativ világa. viljem szexpir, kaller és aller, mantrax, de nem csak máriaremeteiek. dixi által a munkásosztály szórakozóhelyein és köztereken összegyüjtött szózsonglőrök, népi gyógyászok és önképzőköri filozófusok, nyelvujitók és atheista teológusok kötegei ringatództak kéjjel dixi pórázán a nyolcvanas évek béeszkártvonalai mentén. mindenfelé amerre csak főtaxival el lehetett jutni. persze be- bekukkantott ujpalotára sütiznikávézni judithoz és piroskához. megvizsgálandó az állapotokat höchstpersönlich oberkommandierender legujabbkori szentbolondistók, antibuddha szögescipőben. utána azért mint jó pap benézett a diószeghy uccába szecsáékhoz, kiscséékhez is, hogy sikerült-e ritának tiszta hernyót kapni a tisztviselőtelepi földalatti népi patikában. végre bekukkantott szoszó is. ott ült és élvezte dixi szabadegyetemét emberből állattá, emberből istennévált kreatúrákról, tanácsokat osztogatott mint valami titkos szexista szekta főpapja h ki kivel szerelmeskeggyen, mit is mond a pancsatantra meg a kámaszutra odavágó paragrafusa a felsőbbrendű nemi érintkezésről, micsoda pálfordulást, micsoda agyvihart volt képes kiváltani egyegy szóorgazmusa. a diószeghyuccai hallgatósága nagyrésze a drogkutatás mártirjáva vált, sok egykori hallgatója egyszerüen szublimálódott, mások reinkarnálódtak.

Dévényi Vilmos emlékezik:
(2015. január 8.)

Oroszlan es a kinai szerint kecske jegyevel sokmindent elert oltot es gyujtot egy idoben karizmatikus pozitv szer es alkohol felhasznelo de egyben szinte tudos es jelenben lato is volt tudot ugy szolni hogy mindenki vagta meg az is aki kesobb jott ano a legtobb idott egyut iveltuk ugy 3evet szinte minden nap o sokat es hoszan nevete az egyutt gyurt poenokon nagy ajendok volt mindenki szamara aki merte kozel engedni oszint es kegyetlen poenjain sokan el vereztek wiljem sexi es o mindeki szamara egyet jelentet eztmajd maskor csa
 

nem faradok. es egyben szerentem levestem amit akkartam atobbi mar csak rank tartozot mi tudtunk masok csak sejtetek valamit de kozben a hangarban mar elis keszult a legujabb felszerelt trukok es las csodat mukodot meg alkotok a szelemi csocsoval mukodo uj ember aldal mukodo szuper szonikus agyat ilyen revagyot mar akkor is minden kormanyba nyomorodott roncs es kamugep vagy murepulo

kopinhatatlan agya maig nepszeru ilyenre vagyna az amerikai elnok vagy putyin vagy agyatlan miniszterink szamos egyede idotlen sorendileg ,prtotipus gyanus arcal nem nwmsokan rendekezdek csak o muveszek filmesek pilangok sokszor rohatak uzem anyager hogy meg szakithato freciait vegig mondasak az egbol potyant gurunak en magam ugro deszkajat sosem irigyeltem tole es ezert soksor egyutt egy idoben huztunk az ilyen szitukbol de voltak akik velun egy idoben vetottek azota aem felejtik hagya megnem fagytak


Halász Judit hozzászólása:
(2015. január 8.)

Előttem áll, ha behunyom a szemem, akkor kinyújthatom a karom is  és ott is érzékelem:
William, bokáig érő hosszú bőrkabátban, csípőig érő hosszú hajjal a Fiatal Művészek klubjában áll, szemben Dixivel.
Vékony, alacsonyabb nálam, kb. 19 éves  (én 25 – és öregnek érzem magam), de hatalmas eréllyel, erőteljes tűzgolyó jelenléttel beszél, szól, válaszol, nevettet, elképeszt, ámít, sziporkázik, nemcsak kontrázik Dixinek, de feldobja a szervát, kacagtat és váratlanul döf, sért majd kihajol, ellép és hirtelen fordul, lecsapja a szervát, majd felüt – s mindezt szavakban – én ezt látom.
Dixi ekkor kb. 39 éves, William 19  éves.
A látvány maga is elképesztő, festői, intenzív, izgató – mindenesetre az 1982-es magyar valóságra merőlegesen áll: egyszerűen hihetetlen...
Dixi élvezi, látványosan inspirálja William a bavúrra, és ő is készteti Williamet a bravúrra, a legváratlanabb szóképekre, szavakra, tettekre.
És bírják szuflával, lélekkel és ésszel – inspirációval és szilaj örömmel – és ezt jó látni és jó nézni!
Mit jó nézni!!! – elképesztően gyönyörűséges ezt a fickándozó életörömöt, ezt a valódi gyönyörűséget leesett állal ámulni és ottragadni a percekben és nem tudni elmenni és soká-soká-soká nyújtani a pillanatot, hogy soha soha soha ne múljon el, velük maradni sokáig és aztán kiájulni a pillanatból.
Mert csodálatos, mert ezekért a percekért órákért  megéri megéri minden minden



Dylan Thomas
(1914–1953)

Dylan Thomas
És nem vesz rajtuk erőt a halál
(And death shall have no dominion)

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Fordította: Kálnoky László






________________________________________
 DixiBlog oldalak: 
« 12 3 4 5 6 – 7 »
 Blogger email címe: dixiblogger@gmail.com

Az emlékeket, fotókat, dokumentumokat kérem a fenti címre küldeni

A blogban található szövegek, kutatási eredmények, dokumentumok utánközlése esetén kérem az átvett anyagok forrásaként a http://dixiblogg.blogspot.hu/ -t feltüntetni!

Köszönöm!

Najmányi László

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése